Zene-zene nelkul mit erek en…

   Mit tagadjuk, zenei nagyhatalom vagyunk. Vagy csak az osok kitaposott utja miatt mondhatjuk magunkat -meg- annak, de a vilagban barhol is jarva jol csengenek a teljesseg igenye nelkul a Bartok, Kodaly, Liszt, Fischer, Kocsis nevek! Es csak ido kerdese lehet, hogy a feltorekvo tehetsegek kozul, Balazs mennyire veszi palira hallgatosagat, avagy a “ding-dong” ferfi, netan noi rajongotabora erosodik meg vegleg…?
   Mindig is kozel allt hozzam a zene. Fizikailag is, amikor a fulemet tapasztva hallgattam a radiora, mint a jo szora, es amolyan zenei “mindenevokent”! A konnyuzenei vilag Komjathy Gyorgy tolmacsolasaban jelent  meg nekem, aztan a Szabad Europa radio is rasegitett. Ebben ki ne emlekezne a magas hanghuseg (HI-FI) olyan elsoszamu reprodukalojara, a Sokol radiora, amit az akkori marketing a kovetkezokeppen tudott csak eladni: “radiozni szokol, radiod a Sokol”
   A komolyzene szeretete az altalanos iskolaban csak fokozodott. Legfokepp azon fogadasoknak koszonhetoen, amit az orat megelozo szunetben tettunk “ki nyer ma, jatek es muzsika…” felkialtassal, azaz a tanarnonek  hanyadik probalkozasra sikerul majd eltalalnia a lemezjatszo tanyerjat – jo meterrol frizbizve…Ha meg ezek utan is maradt lejatszhato barazda a bakeliten, a “barazda billegeto” hosiesen  kovetett le minden nyomot! Kicsit olyan volt a zenehallgatas, mint az egyik nagyvallalat “a szocialista munka hose” erdemeremmel kituntetett tagjainak egri kirandulasa.  Az idegenvezeto a buszvezetovel egyetemben tudta csak, hogy eltevedtek, mire az egyik -plecsnis- utas hangosan felkialtott: “ jeee, meg egy Minaret…!”
   A hangszerekkel valo ismerettsegem hamar kezdodott, es hamarabb abbamaradt mint kiteljesedhetett volna…Utolagosan vitatkozhatnek rajta, hogy hogyan is valhattam ismeretlenul szovegirojava Dolly egyik nepszeru dalanak -citerazas kozben-, gyanitom massal is megtortenhetett hasonlo. Jelesul, az “elpattant egy hur, pofamba vagott oly varatlanul…”   cimu muremekre gondoltam!
   A testi epsegem megovasa miatt, kevesbe veszelyes hangszereket kellett keresnem, igy kerult a latokorombe eloszor, a “fesu szajharmonika”. Ahhoz, hogy megfujhassam, eloszor megfujtam a fesulkodo tukor alatti polcbol, a selyempapir pedig akkor meg bevett csomagolo eszkoz volt. Gyerekkori jo barataimmal hatalmasakat zeneltunk, igazabol a Kodaly modszer sem kellett az elsajatitasahoz. “Mamoros” erzes volt rajta jatszani, igy csak ido kerdese volt, mikor koveti azt egy igazi. Kovette…Ahogy a Beatles zenekar is abban az idoben.
    Egy biztos, a “mamoros” erzes tovabbra sem csokkent, sot a megnovekedett levegoaram, ami a hangszer megszolaltatasahoz kellett meg hamarabb elohozta azt. Hiaba, azon keresztul lelegeztem…Egy kiados zeneles utan ugy kovalyogtam, mint kesobb Koko a ringben, ama bizonyos bekapott utes utan, az elvesztett onbizalmat keresve…Azt az arcot sem feledem el soha.
   Igy ertheto, miert is kedveltem meg annyira a fuvos hangszereket, kivaltkepp a pan sipot. Ez az egyszeru eszkoz szamomra a nyugalom arasztas eszkoze lett, no meg az erdekes hangzase.                                                                             
   Ugye hihetetlen, mennyire sok, egyszeru, olcso eszkoz van, amit meg lehet szolaltatni ?! Munkam soran, egyszer, “legfelsobb utasitasra” kellett felvennem az olyan kivalo munkaerot, akiknek a vereben volt a tanc, no meg a zeneles, de attol annyira telitodtek veredenyeik, hogy a munkanak mar nem jutott – hely…Na mindegy, az egyik “kannabogos” volt, a masik pedig eves helyett, zenelesre hasznalta a kanalakat. Az ev utolso munkanapjan amikor sok mindent megengedhet maganak vezeto es beosztott egyarant, ugy dontottem honom ala kapom a teas kannat, es “beprobalok”. Itt szo szerint kell ideznem a kritikai, esztetikai eszrevetelt, amivel velemenyeztek: “Fonok, jobban csinajja mint en……..”
     A Piccadilly Gardens tobb szempontbol is a kedvenc helyeim egyike volt. A “window shoppinG”- olasaim egyik erintopontjakent mindig keresztul mentem rajta, hacsak valami oda nem ragasztott. Az “enyvet mar messzirol hallottam” valamifele zenesz banda keverte, fuvos eszkozzel hangszerelten, a fulemnek oly kedves hanggal… Mig kozelebb mentem, hirtelen az elso sorban talaltam magam. Amerikai indian zene szolt, hiheto ruhaban, hiheto -rezboru- zeneszektol. Arra mar gondolni sem merek, a volt NDK kioregedett indian filmes statisztai vernek at, a sapadtarcuak munkaugyi kozpontjaban, gyorstalpalon megszerzett playback tudasukkal. Dallamos zenejukben tetten ertem az “amerikai furulyat” ami mely, rezegtetett hangjan libaborosse tette a Marton nevu hallgatosagot is. Tetszett mindenkinek, ahogy a korulottem allok is egyre szaporodtak. Lassan egy oraja lehettem ott, mire a tomeg nezese kezdett megoszlani. Nem angliaban lennek, ha nem diszkreten tettek volna, amugy a szemuk sarkabol, de neztek, mert egy fiatal asszony transzba esett! Arra nem gondoltam, hogy az eloadas resze lenne, de a rangasait latva eszembe jutott az osregi gimis viccem, a: “Voltal mar transzban?- kezdetu.  Nem, de jovore elmegyunk!” valasszal.
    Mikorra a zenekar is ugy velte, konkurenciajuk akadt a nezettseg kerdeseben, szunetet tartottak, es arulni kezdtek ket lemezes CD-juket. Az arat meghallva, sok buxa elsapadt, es D vitamin hianyos abrazatommal tovabb alltam en is.
   Dolgomat vegezven visszakeveredtem a terre, epp amikor mar pakolasztak. Rutinos alkudozokent – gondoltam – eljott az ideje a legjobb vasar nyelbeutesehez, avagy egyszeruen csak bekoszonok nekik bucsuzoul…Mielott megkerdeztem volna,:”mennyit engednek a  felebol”, rajottem, ez itt nem Amerika, es skalpomat vesztve kifizettem…- a nekik “fontos” ellenerteket.
   Igazi sapadtarcu csak akkorra lettem, mikor hiaba kerestem az eloben hallottakat…