Mindenki maskepp csinalja…

     Mindenki maskepp csinalja! Ki finoman, erzekkel, ki durvan legfokepp murvan.Van aki sportot uz belole, es van aki gunyT. Sokakat megnyugtat, mig masoknak bemutat, de masokat felizgat ha masokat ez nem izgat.  Egyikunk  tovig nyomja, masikunk meg nyomni sem meri. Aki a biztonsag hive, vedekezik. Gumit cserel. Masok csuszkalnak, es szamolnak – a kovetkezmenyekkel… Akadnak  szabalyokat tisztelok, es szabalyokkal bliccelok.
    Van aki hozzaoltozik, es kozben kivetkozik onmagabol. Ki alapban kalapban, lebbeno kendoben – szelloben, hasitott bor kesztyuben. Sportosan, kocosan. Uriasan, noiesen. Sokszor csak gorcsosen, gyakorlatlansagbol eredten – meredten.  Nezunk elore, hatra, melegben felre, szemunknek betevo falatot keresve  telre…!? Tenyleg igy vezetnenk? Ki tudja, de tapasztalataim azert vannak!
    A honi, balkani allapotokban szocializalodva, furcsa volt felvenni az angolok vezetesi kulturajat, ami – valljuk be – ezerszer humanusabb a mienknel, es biztonsagosabb. Toleransabb. Hagyomany tisztelo, es legfokepp gyalogos. Amikor meg csak kozeledtem a zebrahoz, mar figyeltek… Amikor fontolora vettem, atmenjek vagy sem, mar megalltak! Otthon ilyenkor meg a gazra helyezem a hangsulyt…
    Itt az eros autok a menok. Lattam egy osszeallitast a BBC-n, az angliai allapotokrol, amikor a gyalogolni mar keptelen nenikek, bacsikak 80-90 evesen, lazan vezetik a 2-300 loeros “nagyokat”,  es a riporter dobbenetere, eszuk agaban sincs felhagyni veluk.
     Bizonyara, a kocsi szemelyisegunk tukre, ki nem mondott tulajdonsagaink, elfojtott osztoneink, avagy csak izlesunk visszapillantoja. De akkor is! Akik itt a garazsukban latjak mindazt, amit otthon, sokan csak almaikban kepzelnek el, netan a valosagban, az ujjukra utve, (3 agu csillagot,  karikakat), es akkor meg ne is beszeljek arrol az aszfaltrol, amin itt a Por sche all meg… a Bugatti Veyron, Ferrari tarsasagaban…!  
    Tobb elmenyem van, ami szerintem  sosem kOp el. A tulajdonos no sok baratja kozul az egyik, veteran jarmuvek vasarlasaval, berbeadasaval, kolcsonzesevel foglalkozott. Megtudvan, mennyire szeretem az ilyen autokat, be is mutogatta oket, kerultunk veluk. Nem egyszer ulhettem igy Rolls Royce-ban, amit azon tul, hogy elotte csak fotokrol lathattam, es orok misztikum ovezett, hatalmas elmenykent eltem meg.
    Karacsony elotti hazaruccanasaim elott – is – volt alkalmam tesztelni az itteni vezetesi ratermettseget, ami – mivel csaladban marad –  konkretan a feleseget es ferjet erintette.
    Eloljaroban elmondanam, hogy a tulajdonos holgy sebesseg mamorarol itt legendak keringtek, ambar ugy sejtettem, azokat sokszor o maga krealta, a kulonbnel kulonb torteneteinek eloadasaval, gyanitottan kiszinezesevel. Mondtam is magamban, keszulodve a hazaindulashoz, majd csak kierunk valahogy a repterre, es elotte ugyis szoknom kell majd a sebesseget -mi massal nyugtatgat6tam magam.
    Egy teny, eleddig ritkan voltam utas a mas autojaban, mert tobbnyire vezetni szoktam. Tobb okbol. Ha mar az anyos ulest sem rolam neveztek el, akkor mit keressek ott, de ha neha-neha oda kenyszerultem, – hat “kenyszert ultem“. Plane a noi vezetoknel, akik a visszapillanto tukorbe is csak a sajat maguk kedveert neznek – smink, frizura rendben…? Ilyen elojelek utan, vigan mentem a bal egybe…
    Tipikus paras, hideg levegoju reggelbe hasitott az indulas ideje, amit rajtunk kivul csak a kocsi felejtett el. Benn ultunk mar a japanok egyik buszkesegeben, a Honda Legend-ben, de az anyira vedett bennunket, hogy letiltott minden beinditasi probalkozast. Alkalmi soforom mar minden gombot kiprobalt, olyanokat is, amelyekhez en a helyeben nem nyultam volna… Lassan izomlazam lett a sok ki-be szallastol, de a kocsi hajt6tatlan maradt. Utolso probalkozaskent – a riaszto ujboli elesiteset-oldasat kovetoen – zabot kaptak a lovak, es beroffent! Elindultunk. “Az osszes felesleges biztonsagi ovet magamra kapcsoltam”, mikozben nesztelenul suhantunk a meg pihizo varos utcain, keresve a  repterre vezeto autopalyat.
    A sok aktivalt gombnak koszonhetoen vegig jart valami, leginkabb az ablaktorlo, ami egy ido utan – kiszaradt gumihangjan – szova is tette! Mintha csak nekunk uzent volna : hulyek vagytok ti, hogy uresen jarattok…? Mert eso az nem volt, idestova par napja…!  Para viszont annal tobb, ami mar belulrol veszelyeztette a biztonsagos kilatast! Hiaba igazgatta szemuveget sofornom, es  dolt kozelebb a szelvedohoz, az egyre csak tejfeherebb lett. Magam is azza valtam, amikor vazolva a szukseges lepeseket, azt a valaszt kaptam, o semminek sem tudja a mukodeset, plane azt, hogy mit kell megnyomnia…Hiaba ez a ferfiak asztala!
    Mire eloleptetett  masodpilotava, normalizaltam  a helyzetet, csak egy valami maradt valtozatlan – a sebessegunk. Az autopalyan haladva, a sajat Simson mocimmal is megeloztem volna onmagunkat, igy nem ert varatlanul az osszes, bennunket elhagyo kocsik, teherautok, motorosok, biciklizok, gyalogosok, repulo rovarok… szama. Amelyik rovar -pechjere-  velunk szembe jott, annak mindnek atvillant valami az agyan. Leginkabb a fenekuk! Mi pedig semmitol sem zavartatva repesztettunk tovabb a belso savban…!
    A masodik karacsonyi repteri jaratom soforje a ferj lett, aki igazan jol, es balesetmentesen vezetett. Kozel a millio kilometerhez ez tagadhatatlanul erzekelheto volt. Tudtam, hogy valamire keszul, mert titokban tartott mindent, meg azt is, hogy o visz ki! Gyanus lett a kesztyu, amit elotte felhuzott, es a kocsi is, amivel beallitott. Egy Rolls Royce volt, amit meg nem lattam azt megelozoen. Abban minden mukodott, hihetetlen meltosaggal, fenseggel suhantunk a rozsafa boritasu belterben, ulve a meseszep bordo borfotelekben mikozben vegig azt kivantam, – allandositva az erzest – sose erjunk oda. Marmint a repterre. Probalkozasaim hasztalannak bizonyultak, arra vonatkozoan, hogy menjunk tovabb ezzel Magyarorszagra…Es meg mondja csak valaki, hogy nem a kocsi teszi az embert! Utkozben mindenki bennunket bamult, vajon kik ulhetnek benne, es gondolom sok paparazzi jart porul, amikor kiszalltam. Akkor meg nem ismertek…